Véget ért. Nincs tovább. Tíz évnyi varázslat után elérkeztünk az utolsó részhez, a fináléhoz, ahol eldől az egész varázsló világ sorsa. Még maga, J.K. Rowling sem gondolta az első kötet kiadása után, hogy ez lesz. Világjelenséggé nőtte ki magát a tragikus sorsú sebhelyes homlokú varázsló tanonc története. A világon az egyik legismertebb és legjobban kedvelt könyv lett a Harry Potter. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy meg kell filmesíteni a történetet, hogy népszerűbbé tegyék a könyvet, és eljuttassák azokhoz az emberekhez is, akik nem szeretnek olvasni. Közhelyesen fog hangzani, de tény, hogy én is ahhoz a korosztályhoz tartozok, akik ezekkel a filmekkel együtt nőttek fel, éppen ezért nekem nem csak „egy nyári mozi, ami tele lesz akcióval meg robbantásokkal”, hanem egy korszak végét is jelenti. A színészek felnőtté értek, éppen úgy, ahogy mi –legalább is elméletben. Könyvből filmet csinálni mindig veszélyes vállalkozás, hiszen akik a könyvhöz ragaszkodnak, egyből azzal jönnek, hogy ez meg az kimaradt belőle, meg ez így sz@*#r, érthetetlen, stb. A helyzet az, hogy külön kell venni a két dolgot. Ha csak a filmeket nézzük meg, akkor is érthető a sztori, és bár nem merülnek bele olyan mélyen a történetbe, mint a könyvek esetében, de így is emlékezetes élményt hagy maga után ez a film sorozat. 

A második rész ott veszi fel a fonalat, ahol az elsőben abba hagyták. Voldemort megszerzi a Bodzapálcát, a varázsvilág legerősebb pálcáját, (erről egyébként kapunk egy kis visszatekintést is a film legelején) Harry-ék pedig –Dobby halála miatt- még elszántabban keresik a Horcruxokat, a végső megoldást, hogy elpusztítsák a Sötét Nagyurat. A nyitó képsorban láthatjuk a ködbe burkolózott, dementorokkal körülvett Roxfortot, és a halálfalókkal körülvett, katonás rendben menetelő diákok nyomasztó látáványát. Egy kicsit lassú, beszélgetős indulás után, egy zseniális -és egyben humoros- betörés részesei lehetünk, nevezetesen a trió betör az egyik legbiztonságosabb helyre a varázsvilágban, a Gringottsba, hogy Horcruxokat keressenek. A látványos szökés után egyből belecsapunk a lecsóba -vagy akárhogy is hívják azt ebben a világban-. Hőseink visszatérnek a Roxfortba, ahol a kitökösödött, Neville várja őket, aki amolyan John Connor módjára vezeti a Roxfortos diákok ellenállását. Talán az ő játéka volt a legmeglepőbb, jó volt nézni, ahogy szórja az átkokat, és a film végére hős válik belőle. Az viszont teljes meglepetésként ért, hogy McGalagony professzor váltotta ki a legnagyobb nevetést belőlem, de hogy mivel, azt nem árulom el. Így viccesebb lesz.

A látvány egyszerűen gyönyörű. A megelevenedett szobrok, a Roxfortot körülvevő védőpajzs, és természetesen a végső összecsapás is orgazmus a szemnek. A robbantások mennyiségét és minőségét még Michael Bay is megirigyelhetné, a  romokban álló Roxfort látványa pedig egyszerűen szívszorító. Természetesen ebben a filmben sem fukarkodtak az érzelmes jelentekkel, volt, ami engem is nagyon meghatott. A három főszereplő színészi játéka olyan, amilyent megszoktunk, bár talán Daniel Radcliffe játéka mintha jobb lett volna -ezt persze joggal el is várhatjuk. A legnagyobb játékot viszont fej-fej mellett Alan Rickman és Ralph Fiennes nyújtja. Örvendetes volt ezen kívül látni néhány régen látott tanárt, diákot, bár maradandót nem nyújtott egyik sem. A film végi epilógus pedig aranyos és szép, bár a szereplők megöregítésével nem nagyon foglalkoztak, de ez csak már csak szőrszálhasogatás. Természetesen vannak olyan jelentek, amik nem pont úgy jelentek meg a vásznon, mint a könyvben, de mert nem vagyok könyv-fanatikus, ezért nem írok fel rossz pontot, mert így is zseniális lett az egész film. 

Szeretnék egy bekezdést szentelni a film zenéjének is, ami filmről, filmre próbált megújulni, több-kevesebb sikerrel. Csak úgy, mint a rendezők, a zeneszerzők is egymásnak adták át a stafétabotot. Az első két résznek még a híres John Williams (Csillagok háborúja) szerezte a zenéjét, és alkotott egy olyan témát (Hedwig’s Theme), ami védjegyévé vált a sorozatnak, és későbbi mesterek is használgatták. Csak úgy, mint a filmek, a zene is felnőtt az utolsó két részhez. Nem más kapta a megtisztelő feladatot, mint a francia származású Alexandre Desplat. A Halál Ereklyéi első részének zenéje nekem teljesen bejött. Ritka az olyan filmzene album, amit elejétől, végéig meghallgat az ember, de ez olyan volt. Jó látni, hogy a második részhez is felhasznált egy-egy témát az előző filmből, így a „Polyjuice Potion” vagy éppen az „Obiliviate” egy-egy dallama csendül fel. Amíg az első rész inkább érzelmesebb volt, úgy a második egy igazi háborús film lett, és ezért a zenék is pörgősebbek, dinamikusabbak. De már az első szám, a “Lily’s Theme” megadja a film zenéjének alap témáját, egy vonósokkal tarkított ének-féleséget, ami egyszerűen gyönyörű, ez többször is felcsendül, de a legszebben a “The Ressurection Stone”-ban teljesedik ki. Elég nehezen barátkoztam össze ezzel az albummal, de a film megnézése után, már nagyon a szívemhez nőtt. Összességében kijelenthetem: Alexandre Desplat kitűnő munkát végzett. Érdekes volt, hogy - annak ellenére, hogy nem Desplat szerzeménye - a Félvér Herceg zenéjéből átemelték talán a legérzelmesebb zenét, amit magában hallgatva is könny szökhet egyesek szemébe, ez pedig a “Dumbledore’s Farewell”. Az epilógusban pedig a legelső filmből a King’s Cross témát ültették át ebbe a jelenetbe, ettől feléled bennünk a nosztalgia, hogy milyen volt tíz éve látni ezeket a gyerekeket. 

Huhh ilyen hosszú cikket még nem írtam a Filmhuszárra, de ez a film ez a jelenség kiérdemelte. J.K. Rowling nagyon jól tette, hogy csakis angol színészekkel és stábbal volt hajlandó belemenni a megfilmesítésbe, sőt az utolsó két részben beült a rendezői székbe is, hogy minden úgy menjen, hogy a rajongóknak a leginkább megfeleljen. A Halál Ereklyéinek két részre vágása egyébként nem a Warner Bros. ötlete volt,-hogy még több pénz bezsebeljen-, hanem Steve Kloves forgatókönyvíró ajánlotta a stúdiónak, hogyha nem akarnak öt órás filmet csniálni, akkor szedjék ketté. Most, hogy lezárult ez az epikus történet, rajtunk a sor, hogy a következő generáció is megismerje, és legalább annyira szeresse ezt a sorozatot, mint mi a Csillagok Háborúját. Ha mind a nyolc filmet kéne együtt értékelnem, akkor 8 pontot adok, ami egy ilyen hosszú történetnél abszolút nem kevés, és szerintem reális. A Halál Ereklyéi második részére viszont nem tudok kevesebb adni, mint,

filmhuszár: 10/10
imdb: 8,7/10
rottentomatoes: 97% (203 kritikából, mindössze 6 negatív a cikk írásának idején)